A napokban ahogy figyeltem a kalendáriumban kirajzolódó dátumokat mélyen elgondolkodtam.
A történetemet tények alkotják. Ám a hozzájuk fűzött narrációba érzelmek, érzetek szövődnek, s e kettőből áll össze a végső kép.
Kicsit olyan ez, mint a vászon, és az ezernyi színárnyalatú paletta kapcsolata. Valamilyen szinten adottak a keretek, pláne ha a festő konkrétan tudja mit akar létrehozni. Mégis a végeredmény ezernyi féle lehet, mert a vásznon és színeken túl az ecset játékában szeretet, szenvedély vagy éppen düh lakozhat, azaz a mozdulatok táncát érzelmek hatják át. S ettől válik minden egyes alkotás egyedivé, megismételhetetlenné.
Március 19. A nap, amikor nyolc esztendővel ezelőtt, az utolsó pillanatokban bekerültem a kórházba, a sürgősségi osztályra. Az éjszaka, amikor megtudtam, hogy a veséim leálltak. A pillanat, amikor azt éreztem, forog velem a világ, s ez a centrifugálás megöl.
Emlékszem ahogy a mentősök lecipeltek, ahogy beemeltek a kocsiba. A kezemben érzem Anyu reszkető, remegő, mégis erős ujjait, amik szorítottak, tartottak. Kötöttek, az élethez. A lábfejemen érzékelem Lili fejének a súlyát, aki órákon át sírt otthon, pedig soha előtte ilyet nem tett. Siratott. Engem. Az orromban ott ül a kórház nehéz, gyásztól, veszteségtől terhes szaga. A fülemben cseng a doktornő hangja, aki a tényeket bár kíméletesen, tapintatosan, de kellő erővel közölte. Kellett a határozottsága, mert képes lettem volna hazamenni, meghalni. Mondván ha ennyi adatott, akkor ennyi. Érzem a sürgősségi szoba kontúrját, az asztal alatt összegömbölyödő Lili félelmét, a hazafelé gyalog, zokogva rohanó Anyu rettegését, és hallom a vég nélkül sípoló gépeket, amik nonstop tudatták a világgal: élhetetlenek az értékeim.
Március 20. A nap, amikor hajnalban egy doktornő azzal ébresztett, hogy beindultak a veséim. A reggel, amikor reszkető boldogsággal hívtam Anyut, hogy elújságoljam a hírt: nem kell művese kezelés. A délelőtt, amikor a hamisan belénk táplált álom szilánkjaira hullott szét. A momentum, amikor a bőrömbe tépett az ideiglenes kanül behelyezéséhez szükséges tű. Egyszer, kétszer, hatszor. A fájdalom most is megremegteti a testemet, a könnyeimet szinte érzem az arcomon. Hallom Lili tipródását, akit végül ki kellett vinni, mert nem bírta a szenvedésemet. Aztán végül a kanül a helyére került, engem pedig mezítelen felsőtesttel, jéghideg ágyon toltak át előbb a röntgenbe, aztán a dialízis központba. Nem érdekelt, hogy mindenki lát, hogy mennyire kiszolgáltatott az állapotom, mert örültem, hogy egyáltalán lélegzem. Most is megsimogatja a lelkemet a betegszállító fiú gyengéd figyelmessége, ahogy betakargatott és igyekezett visszaadni a méltóságomat. A nap, amikor életem első művese kezelését megkaptam, amikor megismertem a benti légkört, és amikor elkezdtem tanulni, mit is jelent ez az egész.
Március 21. A nap, amikor bekerültem az 1-es belgyógyászatra, ahol annyi mindent kaptam. Szeretetet, törődést, gondoskodást, barátságot, sőt még éjszakai hagymás-zsíros kenyeret is. Olyan eledeleket, amik nemcsak a testemet, hanem a lelkemet is táplálták. A nővérek szívfényükkel világították meg előttem a sötétbe vesző utat. Soha nem lehetek nekik eléggé hálás azért, hogy a legnehezebb pillanataimban is mellettem voltak, s nemcsak kötelességből. Szeretetből. Amikor az értágításaim után mozdulatlanul feküdtem, amikor vérmérgezést kaptam és az intenzívre kerültem, amikor végigkísértem egy betegtársam haláltusáját, amikor a diagnózisom megmásíthatatlanná vált, amikor a gyász letaglózott, erőt vett rajtam. Nemcsak rám figyeltek, Anyura és Lilire is. Őket is szerették, támogatták, óvták.
Most is előttem vannak azok az esték, amiket filmnézéssel ütöttünk el az akkori szobatársammal, akivel három hétig kísértük egymást. És akivel azóta is a barátság elszakíthatatlan lánca köt össze minket. Csodákat éltem meg. Soha annyi palacsintát és sóskát nem ettem, mint azokban a hónapokban, Anyu nagyüzemben gyártotta őket. Anyu…. Istenem, mi mindent tett meg értem. Milyen kínokat állt ki és küzdelmeket vitt véghez. És persze nem kizárólag akkor. Hanem amióta megfogantam…
Az életvárunk számtalanszor omlott össze. Olykor csak egy-egy bástyája, de rengette meg már úgy a sorsföld, hogy gyakorlatilag csak porfelhő maradt belőle. De miként a főnix hamvaiból új életet nyer, úgy születtünk meg újra és újra a hamuból, a porszemekből, a le-letámadó sötétségből.
A nyolc esztendővel ezelőtti események adottak, leírhatóak, tényszerűek. De, hogy miként éltem meg őket, hogy milyen reakciók törnek a felszínre bennem, az bizony változott. Változott, akárcsak a szívemben élő mesélő. S ez a változás nemcsak úgy megtörtént velem, hanem tudatosan igyekeztem irányítani, kontrollálni, mert rájöttem, az csak rajtam áll, hogy hogyan mesélem a történetemet.
Most, ahogy felidéztem az eseménylánc pár miniatűr láncszemét figyeltem magam. Vajon mikor öntik el a könnycseppek a szemeimet? Melyik lesz az az emlékfoszlány, ami tőrként hasítja fel lelkem szőttesét? Melyik az a pont, ahol múlt és jelen egybenyílik, elárasztva tudatomat az egykor és a ma érzéstengerével? Ám az arcomon a derű mosolya nem halványodott el, a szívemet folytonosan perzselő hála lángja nem aludt ki – pedig ezt a picinyke szikrát én táplálom nap, mint nap, mintha csak parázs lenne, amit olykor meg kell piszkálni.
Elmeséltem a történetet, a tényeket felsoroltam, visszaemlékezve arra, hogy akkor és ott milyen ritmusra dobbant a szívem, de a narrátor békés, áldott állapotban maradt a lelkemben. Hiszen elképesztően sok mindent köszönhetek ennek a nyolc esztendővel ezelőtti, kálvária köntösbe csomagolt ajándéknak. Mert hogy mindez egy hatalmas ajándék az élettől nekem, abban ma már egyetlen másodpercig sem kételkedem.
Szeretetet, öleléseket, barátságokat, szárnyalásokat, élményeket, ön-küzdelmeket, ön-győzelmeket és tanító célzatú ön-bukásokat, erőt, lendületet, hitet, reményt, humort kaptam, olykor adtam, és a felsorolást még órák hosszáig folytathatnám.
A történetem, leírás szempontjából nem változott, de a mesélő, azaz a fókuszom nagyon is sokat. Ez többek között nem a szenvedős, sajnáltatós, majdnem belehalós túlélés, hanem a boldog, örömteli, égig reppenő újjászületés kulcsa. És ez az, amit csak mi befolyásolhatunk.
Ha vesszük a fáradtságot, mert eleinte annak fog tűnni, hogy végignézzük mindazt, ami velünk történt, hogy meggyászoljuk a veszteségeket, hogy áldást mondjunk mindazért, amit kaptunk, adtunk, akkor idővel minden aprócska részlet értelmet nyer, s a szilánkok csodaszép mozaikképpé olvadnak össze, melyen átsüt a nap, ami beengedi a fényt, a színeket, s nem burkolózik sötétségbe.
Az önmunka idő, és energiaigényes, de nincsen ennél gyümölcsözőbb hivatás a világon, mert általa többekké, jobbakká válhatunk és ha mi alakulunk, formálódunk, akkor a környezetünk is idomulni fog hozzánk. Néha ez eltávolodást, néha közeledést jelent, ítéletektől mentesen. A csoda pedig önálló életre kel, s halhatatlan színekben pompázó ecsetjével újrafesti életvásznunk múlhatatlan képkockáit!
The idea is that it could help but it may also not help. buy viagra online Results vary from individual to individual.
Kommentek