Az Angyalok köztünk járnak. Glóriájukat zsebükbe rejtik, szárnyaikat kabátjuk alá csempészik, s csak a szívükből hulló aranypor árulkodik arról, hogy valójában égi küldöttek. Az Angyalok hétköznapi hősök, akik a barátaink, ismerőseink, sőt ismeretlenek bőrébe bújva segítenek minket: őszinte gesztusokkal, érintésekkel, szavakkal és tettekkel.
Az Angyali történetek hashtag alatt olyan emberekről írok, akik nélkül szegényebb lenne az életem, akik fényükkel megvilágították a sötétbe vesző ösvényemet, akik számomra hamisíthatatlan csodák. Mindannyian találkoztunk már velük! Ők a bizonyítékai annak, hogy az angyallá válás csupán egy döntés. Döntés, melyet bármikor, mi is meghozhatunk – aranyporral telehintve a világot.
Róth Zsanettel 2012 tavaszán az 1-es belgyógyászaton ismerkedtem meg, ő a főszereplője az Angyali történetek második részének.
Ha az ember választhatna már, ami a barátságai kialakulásaira vonatkozó körülményeket illeti – akkor valószínűleg nem a hófehér falak fogságára voksolna, de vannak feltételek, amik szerencsére tőlünk függetlenek. Hogy miért mondom azt: szerencsére? Azért, mert éppen a nem túl ideális közeg adhat egy olyan megingathatatlan alapot, amit egy hagyományos, mindennapos életszituáció nem. Mert együtt, közösen meg és átélni a nehézségeket, és túlvészelni azokat olyan szívhabarcs, ami elszakíthatatlan köteléket alkothat.
Amikor felvettek az osztályra egy túlzsúfolt kórterembe kerültem, ahol ha jól emlékszem hatan feküdtünk. Mivel az már sejthető volt, hogy az én ott tartózkodásom nem lesz rövid életű, így az egyik Főorvos Asszony jóságának hála átköltözhettem egy három ágyas szobába. A kuckóm a teraszajtó mellett helyezkedett el, kis éjjeli szekrény tartozott hozzá és az ágyammal szemben egy aprócska, kihajtható asztal. Ez a pár négyzetméter jelentette a biztonságot a soron következő hónapokban. Meg az állandóságot is, hiszen a szobatársaim időről-időre cserélődtek.
Zsani, amire átpakoltunk már jól ismerte a helyiséget, mert több napja feküdt bent, hasnyálmirigy gyulladással, hét hónapos terhesen. Aki esetleg nem tudná, hogy ez a helyzet milyen gyakorlati körülményeket teremt egy kismama életében, annak csak pár ízelítőt próbálok adni mindabból a kálváriából, amit szobatársam egyetlen jajszó, és panasz nélkül végigcsinált. Napokon át nem ehetett semmit, kizárólag infúzióval táplálták. Aztán heteken át háztartási kekszen és babapiskótán élt, utóbbi felüdülésnek számított. Szerintem előbbit a mai napig képtelen elrágni, amin nem csodálkozom. Persze eközben a többiek kapták a napi háromszori ellátást és a szerettek ajándékcsomagjait, amik illatoztak, kézzel fogható csábításként sajdítva a kismamai szívet/gyomrot.
A legelső napunkon kora estig beszélgettünk, megállás nélkül. A közöttünk fekvő betegtársunk hét óra körül csendre intett minket, amit kissé nehezen fogadtunk el, de próbáltunk eleget tenni az együtt élés szabályainak. Fél tizenkettőkor, azaz harminc perccel éjfél előtt arra riadtunk fel mindketten, hogy az előbb említett hölgy nagykanállal cseresznye kompótot eszik, mégpedig a legkevésbé sem halkan. Tettéről nemcsak jóízű cuppogása, hanem a kanál folyamatos csörömpölése is tanúskodott, és mi akkor kimondva-kimondatlanul, de megfogadtuk: nincsen többé záróra.
Elmondhatatlanul sokat köszönhetek Zsaninak, aki támaszommá, támogatómmá és megmentőmmé vált. A sokkos kezdeti idők fájdalmát tompította kedvességével, érdeklődésével, azzal, hogy éjszakába nyúlóan beszélgettünk, nevettünk, sőt a lap topján sorozatokat néztünk. Morbid módon általában helyszínelős filmkockákkal múlattuk az estéinket, de a képernyőn fodrozódó tragédiákat könnyebb volt feldolgozni, mint azokat, amik a közvetlen környezetünkben mentek végbe. Mert azokból is akadt elég.
Zsani nem óvta, féltette tőlem áldott állapotát, igaz én sem mentem oda hozzá, hogy betámadjam csápjaimmal a hasát. Ő teljes nyíltsággal, őszinte szeretettel ajánlotta fel, hogy tegyem rá a kezemet gömbölyödő pocakjára, ami aztán megmozdult. A kicsi fiú erőteljes rúgásokkal jelezte, hogy ő bizony a szegényes koszt ellenére nagyon jól érzi magát. Ármin ma már nyolc éves és ugyanolyan életrevaló, mint a szülei.
Zsani párja rendszeresen jött látogatóba amellett, hogy tizenkét órákat dolgozott, országhatárunkon kívül. Olyan mély szeretet, odaadás és törődés áradt minden mozdulatából, ami nem egyszer könnyeket csalt a szemembe.
Nemcsak jelenlétünkkel, tetteinkkel is igyekeztük egymást támogatni. Amikor Zsani épp kekszen és teán élt, én próbáltam a sarokba bújva enni, hogy lehetőleg ne fájdítsam a szívét, ő pedig ha látta, hogy kitörni készül belőlem a fájdalom, és azt is tudta, hogy nem segíthet, akkor elfordult, jól hallhatóan telefonált, vagyis teret adott az érzelem kitörésemnek anélkül, hogy rosszul kellett volna éreznem magam miatta.
Soha nem felejtem el az első főzelékes élményünket. Én műtét után lábadoztam, Zsani pedig végre kanalat ragadhatott, engedélyt kapott némi szilárd étel elfogyasztására. Aznap tökfőzelék képezte az ebéd tengelyét, amit egyikőnk sem szeretett, de úgy ki voltunk éhezve, hogy egy szó nélkül vetettük rá magunkat a táljainkra és két perc alatt úgy eltüntettük az utolsó csepp főzeléket is, hogy aki látta azt hihette, üresen kaptuk a tányérokat.
Zsani sohasem volt rest kényelmetlenebb szituációkban is a segítségemre sietni. Nem egyszer WC felügyelőként előre kikémlelte, hogy milyen a mellékhelyiség állapota, mert bár a takarítónők becsületes munkát végeztek, egy-két beteg viszonylag hamar el tudta űzni a tisztaság illúzióját.
Amikor eljött a húsvét hős szobatársam ideiglenesen eltávozhatott, én mivel pontosan tudtam, hogy még hónapok várnak rám idebenn nem éltem a lehetőséggel, mert azt éreztem, ha egyszer hazamegyek végre, akkor nem bírok visszajönni többet. Milyen faramuci helyzet, és mennyire ambivalens érzés, de amikor viszontláttuk egymást örültünk a találkozásnak. Akkor már mindketten tudtuk, hogy a történetünknek nem szab határt a kórházi tartózkodás vége.
Figyeltem Zsani küzdelmét. Étlen, szomjan heteket töltött el, s soha nem sajnálkozott. Türelme, kitartása fogyhatatlannak tűnt, akárcsak a szeretete. Bármit megtett volna a gyermeke egészségéért, s éppen ezért zokszó nélkül viselte a megpróbáltatásokat. Aztán amikor végre tea és keksz került az asztalra, akkor ökölbe szorított kézzel drukkoltam, hogy minden rendben legyen. Következett aztán a babapiskóta, és így tovább, míg végül helyreállt a rend. Eljött a búcsúzás ideje.
Hetekkel később egy másik szobatársam azt mondta, tanuljam meg, kórházban barátságok sohasem születnek, mert csak a kényszer hoz minket össze, nem az őszinte érdeklődés. Furcsán néztem rá, s nem értettem vele egyet. Végül az elmúlt esztendők engem igazoltak, mert az a kapcsolat, ami szeretetből köttetik, azt nem szabhatják szét külső tényezők. Mindegy, hogy a kórház falai hoztak minket össze, lényegtelen, hogy szükségállapotban váltunk bajtársakká, a fő, hogy a barátságunkat őszinte érzésekre alapoztuk, s ez az alap nem inogott meg, az esztendők súlya alatt sem.
Azt írtam, hogy mindegy milyen közegben kapcsolódtunk össze, ám ez csak félig igaz. Abból a szempontból a legkevésbé sem mellékes, hogy mi az első másodpercben megismertük a másik gyenge oldalát, láttuk a fájdalmát, átéltük a szenvedését. Olyan tulajdonságokat fedeztünk fel, melyeket egy hagyományos barátság során hosszú évek vagy rengeteg, közösen eltöltött idő hozhatnak csak felszínre. És ez bizony óriási csoda. Mert a legnagyobb szükségben ott voltunk egymásnak, s ez azóta sincsen másként.
Zsani angyalszárnyaival betakart, nevetésével átlendített a nehéz pillanatokon. mellettem állt, ha kellett némán átkarolva, ha úgy hozta a sors vidám önfeledtségbe sodorva.
Nagylelkűségének, nyitottságának hála megtapasztalhattam, hogy a terhesség tényleg áldott állapot, valódi, kézzel fogható csoda. Mindaz ami odáig távolinak tűnt, hirtelen testközelivé vált. Később, amikor Ármin megszületett számtalanszor tarthattam őt a karomban, játszhattam vele anélkül, hogy féltette volna tőlem. Soha fel sem merült benne, hogy kárt okozhatnék a gyermekének. Maximálisan megbízott bennem.
Bár nem egy városban élünk, de sokszor mentünk le Lilivel busszal hozzá, hogy nyakunkba vegyük a hegyeket, vagy éppen a kisváros centrumát. Ám amikor az egészségem már nem engedte meg az utazást, akkor fel sem merült kérdésként, hogy mi lesz. Kocsiba ült, eljött hozzám és ott folytattuk tovább, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk.
Ez a mai napig így van. Immár nyolcadik éve, hogy egy szürke kórházi napon betoppantunk egymás életébe. Nyolc esztendeje, hogy a körülmények összehoztak minket, s nyolc éve már annak, hogy mi úgy alakítjuk a körülményeinket, hogy azok összetartsanak bennünket.
Zsani angyali szeretetével, őszinte nyíltságával, segítőkészségével, empátiájával és alázatos küzdésével olyan példát mutatott nekem, ami előtt most is meghajlok, és aminek a gyümölcse többek között egy eleven, virgonc kisfiú, akiért megérte szenvedni, hetekig semmit sem enni, aztán kekszen létezni. Mi ez az apró lemondás egy csodával felérő életért cserébe? Semmi. Legalábbis, ha Zsanit kérdezném, ő kedves, szerény mosollyal az arcán, csendben csak ezt felelné.
November Retrieved December 23, The Western Journal of Medicine. West J Med. cialis malaysia Hosp Prog.
Kommentek