Évfordulók

Vannak olyan dátumok, amelyeket különös figyelemmel tartunk számon. Itt most nem a születésnap, névnap kerül előtérbe, hanem olyan évszámok, amelyek egyébként csak egyszerű hétköznapok lennének, de a sors kormányozta vizeken végül kikötőkké váltak.

Az elmúlt időszakban több fordulópontra is emlékeznem kell, kellett. Olyan dátumokra, amelyek valamiért sokat jelentenek a számomra.

Az első a sorban a március 19., ami lehetne akár a második születésnapom is. 2 éve azon a napon kerültem be a kórházba, hogy aztán másnap megkezdjék a művesekezelést, ami azóta beépült az életembe.

2 év. Végig borzongatott idén is az érzés, hogy mennyire rohan az idő. Március 15.-én nem csak az ünnep miatt futkosott a hátamon a hideg… 2 éve akkor már rosszul voltam. Négy napos hétvége volt, aminek mindenki örült. Csak mi nem. Én csak voltam. Fulladtam. Haldokoltam, és Lili, életében akkor először végigsírt egy éjszakát. Megsiratott.

A kórház képe is felvillan bennem, a bizonytalanság, az SBO, Lili, ahogy egy asztal alatt összekuporodik. Ott volt. Velem. Anyu egyedül, ahogy megy haza. Aztán fut a cuccokkal hozzám, kisírt szemekkel, remegő kézzel. Én pedig sípoló gépek között csak feküdtem, és reméltem. Hajnalban egy doktornő ébresztett: beindultak a vesék. A telefon a könnyeimtől volt nedves, ahogy Anyut hívtam: legyőztük! Reggel pedig gyilkos pofonként jött a tényleges hír:  kanülálás, művese kezelés. És elindult, egy új film, egy új élet. Elindultak a betegség tudatában forgatott évek.

Kiderült a kór neve, tudomásul vettem a gondjaimat, felraktam a hátamra a sószsákot, és azóta igyekszem felesleges nyögések nélkül vinni. Még bírom, bírni is akarom. Sokáig.

De mindig megemlékezem a dátumról. Akkor nem hittem volna, hogy lesz még két évem, most pedig csak remélek ugyanennyit. Hogy több lettem a terhek súlya alatt az biztos. Barátokat szereztem, és tovább növekedtem abban a biztos hitben, hogy minden céllal történik. A mosoly már nem csak erőltetés, hanem szívből jön. Akkor is, ha tudom, semmi sem tart örökké. Akkor is, ha néha beborul körülöttem minden, és a félelem üvegszilánkjai csapnak belém. Akkor is, ha orvosilag nem kéne így tennem. Megyek, előre.

A múlt héten voltam kontroll vizsgálaton, és kiderült, hogy a hasi aortám nem szűkült be, azaz tartja a tágításkor elért milliméter nagyságot. Emlékszem, amikor a főorvos úr mondta, hogy terhelnem kell magam, mennem kell, hogy erőltetni kell. Ha fáj? Akkor is. Ha nagyon fáj? Akkor még jobban.

Tavaly februárig nem tudtam megtenni, mert a kín erősebb volt, mint én. Rám telepedett, s féltem az árnyékától. De végül elindultam. Nem bírtam egy légtérben megmaradni önmagammal. Lilinek gazdára van szüksége, nem a négy falra. Lilinek a természetet kell ismernie, nem a gazdi hortyogását.

És megtettük az első lépéseket. Sok apró kör vált egyre nagyobbá. Túrák, kirándulások kezdtek alakulni körülöttem, és most már azon kapom magam, hogy rengeteget megyek: nem muszájból, hanem, mert akarom. Magam és Lili miatt. Amikor nem vagyok kezelésen: irány a séta. Amikor csak tehetem, jöhet a túra. És csak kint lenni, a levegőn, eggyé válni mindazzal, ami a természet.  És ha fáj, akkor is csak menni tovább.

Persze vannak az egemet beárnyékoló rosszabb hírek is, mint pl. a csontritkulásom növekedése, a csigolyák korai meszesedése, stb. de igyekszem ezeket is felemelt fejjel viselni, és élni tovább.

A második piros betűs az áprilishoz köthető. 13-tól 25-ig. Hivatalosan is megkezdődött az átadóm, amely során összeszoktunk Lilivel, s végül levizsgáztunk. Azok a napok, hat évvel ezelőtt megszültek egy új embert. Előtte Niki voltam, a vak lány, aki próbál boldogulni. Utána pedig Niki lettem, a vakvezető kutyás lány, aki Lilivel boldogul.

Nagy utat tettem, tettünk meg.

Április 13 egy szép, napsütéses vasárnapi nap volt. Nem bírtam magammal, erre mindennél tisztábban emlékszem. Indulni akartam, rögtön, azonnal! Számoltam vissza a perceket, órákat. Ugyanakkor bennem volt a félelem is, hogy mi lesz velem 2 hétig a családi otthon melegétől távol, vajon megállom a helyem, vajon boldogulok majd?

Enikő, Lili kiképzője, az életem visszaadója már várt minket. Épp kenelezett, s megérkezésünk után kieresztette Lilit. A fiatal, alig másfél éves Lilit. Könnyezem, ahogy vetítem a filmet: rohan, őrült tempóban az udvaron, liheg, ugrál, és boldog. Aztán fut érdeklődve tovább, fülei lobognak a levegőben, s minden szökkenése egy-egy boldogság trambulinra emlékeztet. Elrugaszkodott, s szárnyalt. Ahogy az én szívem is.

Az a két hét annyira meghatározó az életemben, hogy minden egyes évben örömmel ülök le, és gondolok rá vissza. Mert egyrészt olyan embereket ismertem akkor meg, akikkel azóta barátok lettünk. Nem is akármilyen barátok.

Aztán szívembe zártam Csepelt, amely  „hakunamatata” hellyé avanzsált elő, ahogy az Oroszlánkirályban énekelte Timon és Pumba: „Csak annyit jelent: szép az élet itt lent.”

És persze a lehető legnagyobb horderejű dolog az életemben, hogy levizsgáztunk Lilivel. Abban a két hétben minden nap jártuk Pest utcáit. Elkezdtem kimozdulni, a világ nyitni kezdett felém, én pedig új, érintetlen életem ösvényén rohanni akartam, mert szabad voltam. Szabadabb, mint valaha, és végtelenül, leírhatatlanul boldog.

A vizsgánkon 9 pontot vesztettünk, azaz kiváló eredménnyel zártuk azt a csodálatos 12 napot. Április 25-től hivatalosan is a vakvezető kutyusom lett Lilim. Az általunk felnevelt, kópé, rosszcsont, eleven Lili.

Lili, aki miatt mostanában sokat szomorkodom, mi több nem titkolom: könnycseppeket is ejtek. Mert eljárt felettünk az idő. Hatodik éve vagyunk együtt hivatalosan, de lassan már a nyolcadik közös esztendőnkbe lépünk. És igen, hófehér csöppöncsöppömön kezd meglátszani a kor, és a szívem sokszor úgy érzem, megszakad. Mert nekem ő az alfa és az omega. Nekem ő az élet, a remény, a hit. Nekem ő a mindenem. Szeretem, olyan elmondhatatlanul nagy érzelemmel, ami ritkaság ezen a Földön.

Lili visszaadta az életemet, kinyitotta a világ, addig zárt ajtaját, és bevezetett rajta. Azóta is együtt rójuk az utakat, pedig néhol nagyon nehéz. A dialízis óráiban, amikor (most már) otthon vár engem, tudom: nehéz. De kiáll mellettem. Vár az ajtóban, odabújik hozzám , megszagolja a kezemet, megnyalja, és onnantól hazaértem.

Sokan mondták az évek során, hogy szigorral kell nevelni a kutyát, vasfegyelmet tartva. Lehet, hogy akad, aki csak így tudja a kutyáját kordában tartani, de nekem sosem ez volt a módszerem. A következetesség az igen, de a legnagyobb fegyverem a szeretet. Igen, én puszilgatom a kiskutyámat, mi több meg is ölelem. Néha előfordul, hogy együtt alszunk, bár kettőnknek kicsi az ágy, Lilinek pedig kell a kényelmes hely. J Rajongok érte, tisztelem imádom. És ő viszont teszi mindezt.

Amikor sétálunk a városban, és ő elengedve póráz nélkül követ, a zebráknál megállva – olyan mérhetetlen boldogság vesz erőt rajtam. Mint, amikor az erdőkben szintén szabadon lohol, mert nem csak a munkája tökéletes, hanem a szabadideje is. Büszke vagyok arra, hogy teljes biztonsággal sétáltathatom. Büszke vagyok a vezető munkájára. Arra, hogy mennyire imádja a barátaim gyerekeit. Arra, hogy az életénél is jobban szereti, óvja Anyukámat. És büszke vagyok arra, hogy ez a csodálatos kutya, Érzés, az én vakvezetőm lehet. Azt hiszem, a világ legszerencsésebb embere vagyok.

Általa lettem az, aki.

Amikor meg-megállunk ilyen évfordulóknál elgondolkodunk azon, hogy mi változott. Mi alakult bennünk, a környezetünkben. Hogy mi az, ami jobb lett, s mi fordult rossz irányba.

Az élet semmit sem hoz véletlenül elénk. Ez biztos. Mindennek oka, küldetése van.

Horváth Nikoletta vagyok. Ez közel 26 évvel ezelőtt is így volt, amikor apró baba voltam, s most is épp így írják a nevem. De a 2014-es Horváth Nikoletta a fentiek miatt az, aki. A megpróbáltatások, a terhek, az örömök, az akadályok tették azzá, ami.

Ha bármit elvennék a múltamból, akkor már nem az az ember lennék, aki most vagyok. S bár még van hova fejlődnöm, de remélem, hogy jó úton haladok. Azon az úton, ahol kilométerkövekként a dátumok…. Azok a fordulópontok, melyek fényesen jelzik életem alakulását.