Part

Amikor valamilyen megpróbáltatás ér minket különbözőképpen reagálunk. Van, aki bedühödik, berúgja otthon a konyhaajtót, és szinte szó szerint füstölög. Akad, aki elvonul egy sarokba, és halkan sírdogál. Előfordul, hogy némely ember hetekig őrlődik, rág csendben, magányosan. Ezek mind „hidak”. Összekötői a két partnak: a sebzettség, és a megbocsájtás szikláinak.

A szívünket megannyi negatívum érheti. Hol embertársainkban, hol a sorsunk alakulásában csalódunk, és olyankor valahogyan tovább kell lépnünk. Persze sokan csinálják azt, hogy elbagatellizálják a gondokat, esetleg bekalitkázzák önmagukban azokat, de egyik módszer sem célravezető. A túlrágás sem szerencsés, mert felesleges energiákat pazarolunk el, mégis olykor ez a rögös ösvény vezet el a hídig.

Ez a kis összekötő egy nagyon rozoga „fércmunka”. Pár korhadt faág, termeszek által vájt lyukakkal, inogó kötélzettel… Könnyen leszakadhat, főleg, ha óvatlanul rohanunk át rajta.

Hiszen ki ne akarna rögtön megbocsájtani, továbblépni? De ez, akaratunk ellenére sem megy gyorsan. Ha gőzölgő fejjel, „azért is” erőből nekifutunk, és belerongyolunk a deszkák szőnyegébe….pillanatok alatt a mélybe zuhanhatunk. Tehát ez a megoldás nem jó.

Az ok egyszerű. Igenis meg kell próbálni gondolkodni a problémákon. Még, ha alaptalanul is értek minket a feltételezések, akkor is, ha úgy érezzük badarság az egész: időt kell magunkra szánni. Így vagyunk képesek megemészteni a történteket. S ha hideg fejjel lépünk rá a faágakra, óvatos léptekkel haladva, minden szálkáért megküzdve: biztosan partot érünk.

A túl lassú totyogás sem jó, mert az anyag elhasználódik, és mi ismét csak a mélyben találjuk magunkat. Amikor valamit nagyon a szívünkre veszünk, attól képtelenek vagyunk megszabadulni: önként vállalunk egy nehéz zsákot. Olyan terhet, ami ránk simul, lefáraszt, és egy idő után nem tudjuk levetni. Azt sem látjuk már, hogy hol kezdődött az egész, egy massza lesz a múlt, és a puttonyunk rajtunk ragad.

Így a korhadt ágak leszakadnak alattunk, hiszen nem elég, hogy nem mertünk továbbmenni, még fölösleges súlyt is cipeltünk.

A legjobb megoldás, ha magabiztosan, szívünket leporolva lépünk rá az összekötőre, és gyorsan, megfontoltan, mosollyal arcunkon érkezünk meg a „felejtés” partjára.

Ez könyörtelenebb vidék, mint a bántottság komor sziklái. Ugyanis a haragunkat elfeledni, a sértettségünket levetkőzni a lehető legnehezebb feladat.

Könnyebb dühöngeni, megbántódni, és játszani a dacos gyereket. Még akkor is, ha jogosan érzünk így: saját magunk ellen harcolunk.

Amikor átlépünk, és megérezzük a felejtés simogató szelét, felülemelkedünk…önnön gondolatainkon is. Ez pedig egy diadal. Nem a haragudáshoz kell sok erő, hanem az elfogadáshoz.

Nem az a nagy kihívás, hogy minél morcosabbak legyünk, hanem, hogy mosollyal tudjuk viselni a csapásokat.

Rengeteg szomorú, elkeseredett, jogosan vagy jogtalanul megsértett ember él a világban, s egyre kevesebben vannak azok, akik napfényt hoznak. A mosolyukkal, a szemük csillogásával, és a hitükkel.

Mert küzdeni mindenki tud. Fejben, elméletben. De a képesség már a szívből indul, és ha ott a hit, akarat levegője tölti be a teret, akkor nincs lehetetlen. Akkor az összekötő kis tákolmány is pompás építménynek tűnik, amin könnyedén tudunk áthaladni: lelkünkből nevetve.