Mindenki másképp ünnepli meg a születésnapját. Van, aki legszívesebben elfelejtené, hogy ismét öregedett. Előfordul, hogy az ünnepelt úgy kiüti magát, hogy csak másnap tér magához. Lehet csendben, bulizósan, és magányosan is elmélkedni arról, hogy egy újabb év telt el.
Én a küzdelem egy számomra édes formáját választottam, ami híven tükrözi az elmúlt egy évemet: körbebicikliztem a Velencei-tavat.
Az elmúlás témája nem népszerű, az emberek többsége kínosan kerüli, hogy erről beszélnie kelljen. A szomorú,. fájdalmas dolgok eltemetése sokkal egyszerűbb, mint hogy olykor talán önmagunknak is megformáljuk, amit érzünk.
Én a sebfeltépős fajta vagyok. Néha gondolok a kilátástalan jövőre, eszembe jutnak a szavak, amelyek tőrként döftek, döfnek belém: gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan, beláthatatlan.
Ez a betegség nem egy életbiztosítás. Így minden születésnap egy csodával ér fel: öröme a túlélésnek, lángoló tüze a küzdésnek.
Már a diplomaosztómon tudtam, hogy mi lesz a programom május tízedik napján. No, nem azért, mert akkora bulit szerveztem, ami több hetes előkészületet igényel…
Jelentkeztem a RenBikeTour 2014 rendezvényére, ami idén a Velencei-tó körbetekerésével indult.
35 kilométer, dombok, és én. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hiszen a lábam az érszűkület miatt néha nem bírja tovább, de éreztem, hogy meg kell próbálnom.
Az elmúlt esztendőben oly sok mindenről mondtam le. Változtattam az életmódomon, és egy pillanatra sem bántam meg.
A fogyókúra, aminek tavaly áprilisban nekiálltam átváltott egy új életstílusba, aminek az alapja a sokkal egészségesebb táplálkozás, és a mozgás, korlátok nélkül. Utóbbi volt a nehezebb dió. Elindulni, menni a fájdalom ölelésében. De megérte szenvedni, hiszen idővel könnyebb lett.
Úgy éreztem mindennek a megkoronázása lenne, ha tudnám teljesíteni ezt a túrát.
Persze akkor még nem tudtam, hogy ez maximum jogarnak megy el, a fejdísz majd nyáron érkezik…
Elvileg a reggellel kellene indulnia a történetnek, de gyakorlatilag már előző este elkezdődött a felköszöntések sora. Kezelésről hazaesve, egy csodálatos torta várt, ami „minden mentes” és mégis mennyei finom volt, úgyhogy lelkiismeret-furdalás nélkül ehettem, hála egy kedves barátomnak.
Éjfél körül belibbentem a tollas bálba, és roptam hajnalig, amikor az óra csörgése megszakította a táncot. Édesanyám gyönyörű énekkel fogadott, és Lilim rögtön csatlakozott a csoportos örömködéshez, amint észrevette, hogy boldogság szimatolható a levegőben.
Közben a reggeli teendők mellett össze is pakoltam az útra, és 8 órához közeledve, a munkába igyekvő emberek forgatagában nekivágtunk. Ugyan az eljutás picit hosszabbra sikeredett a tervezettnél, de ez jó társaságban sosem probléma.
Amikor megérkeztünk gyorsan regisztráltunk, és megindultunk. A tandememet egy betegtársammal együtt tekertük. Egy domb kifogott rajtunk, és kétszer meg kellett műteni a járgányt, de a 35 kilómétert letekertük kevesebb, mint 3 óra alatt.
Nagyon elégedetten faltam ezután a gulyást, amit kaptunk. Boldog voltam. Megcsináltam, megcsináltuk! Amikor fájt a lábam csak arra gondoltam, hogy mellettem hullámzik a víz, hogy a nádas lustán integet a parti békáknak, s hogy most egy vagyok a természettel, akár egy suhanó árny.
A hazafele utat elbambultam, folyamatosan rám kellett szólni, hogy ne nézzek így, mert megállnak a fejlődésben a szembejövők. Tény, hogy sok értelem nem sugározhatott az arcomról, mert máshol jártam. A saját határaim küszöbén csücsültem, és visszanéztem:
Ez a vonal régen sokkal keskenyebb volt. Egy komolyabb séta során át akartam zuhanni rajta. Most, évekkel a veséim leállása után eléggé széles csapáson tudok mászkálni. S úgy érzem most egy picit átkúszhattam rajta…
De a kő ekkor már el lett vetve. Magam tettem ezt: ragadtam egy elképzelésnyi kavicsot, megfogtam, és a vonal felett áthajítottam. Most ott fekszik valahol az elérhetetlen homályában. S hogy valaha eljutok-e odáig…nos nyáron kiderül. Ugyanis rengeteg gondolkodás, szív-törés után elhatároztam, hogy részt veszek a RenBikeTour 2014 Balaton rendezvényén, ahol négy nap alatt teszünk meg 215 kilométert.
A mérleg egyik nyelvén ott volt a fájdalom, félelem, és a tény: itthon kell hagynom Lilit. Persze jól tudom, a legjobb kezekben lesz: két napig kerti party, a legjobb labi-buliban, és egy igazi Nagymamás hétvége vár rá.
Aztán persze felmerült bennem a logikus kérdés, hogy mi van, ha nem bírom? Hiszen az egészségesek között is akad olyan, aki felszisszenne ekkora táv megtétele előtt…
A jövőt nem láthatom, de azt tudom, hogy méltó küzdelem lesz. A fájdalom, és a tekerés. Az égető, kínzó fáradtság, és a kitartás. Azaz, a határaim, és én. A legjobb párosítás.
Este, amikor hazaértem egy igazi terülj, terülj asztalkám fogadott, szülinap módra. Anyu, és kis kuktája Lili mindent megtettek azért, hogy igazi ünnepelt módjára zárjam a napot. Fenséges diétás süteményt is kaptam, Anyum keze nyomán, egyszóval minden csodálatos volt.
Ahogy az „ebéd-vacsora” után lecsüccsentem az ágyamra eltöprengtem a nap eseményein. Elindult bennem egy csendes, eufórikus diavetítés:
A víz hullámzó ereje, a természet vonzó illata; az óriási lejtő, ahol úgy robogtunk, hogy a szabadság összetéveszthetetlen érzése ölelt át, és én csak kiáltani tudtam: juhé! Az utolsó pár kilométer felszabadító ereje, és a célba érkezés mámora. A visszaút nyugtató rezgései… A küzdés eredményes pillanatai. A fájdalom szétszakító löketei, és a továbblendülés szédületessége…
Megtehettem volna, hogy otthon maradok. Teleeszem-iszom magam, és elégedett gömböcként hajtom immár 26 éves fejemet álomra. Ehelyett, azonban most VakVagányként beleugrottam egy tengerbe, ami nem sodort el magával. Az örök küzdés hullámaiba, amelyek nem ismeretlenek a számomra.
Mert bár a betegségem lemoshatatlan pecsét marad, riogató ómenként tornyosul fölém, de amíg itt lehetek, amíg élhetek, írhatok, és mehetek, addig nem fogom másképp csinálni. Igaz nem tudom, hogy hány oldal telhet meg még a gondolataimmal, egy azonban biztos: csoda, hogy itt lehetek; csoda, hogy küzdhetek, és tény: küzdeni is fogok tovább!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: