Képek nélkül, pőrén a lélek

Ahol ragyog a nap, ott halovány árnyékok jelennek meg mutatva az élet örök kettősségét. A jó-rossz, öröm-bánat kéz a kézben jár. Nincsen egyik a másik nélkül. Ez egy olyan tény, amit el kell fogadnunk. Egy olyan alap, amire építkeznünk kell, és egy olyan bárd, ami néha lecsap ránk.

Ha az ember az életében felfedezett, megélt, és átadni kívánt boldogságot, örömöt, és pozitív lélekszemléletet folyamatosan kis talizmánként hordozza magával, s igyekszik, azt sugározni mások felé megszokja, hogy megszokják. Ilyennek. Vidámnak, kedvesnek, mosolygósnak, nevetősnek. Mert VakVagany ilyen. És nem tévednek, csak egy picit kell módosítanom: ilyen is. Mert néha le kell raknom a prizmámat, hogy kijöhessen a fájdalom, hogy a könnyek őszintén csípjék pirosra az arcomat, hogy a szívem dióvá csavarodjon össze. Erre sokan mondják: ez nem te vagy, állj fel, halló ott az igazi Niki, nem látjuk. De én látom, mert sohasem hazudtam azt, hogy nekem mindig könnyű. Hogy én reggel is mosolygok, éjszaka álmomban is nevetek, és kénesőben is csak dudorászva ugrándozok. Természetesen nem.

Kiszolgáltatottság. Szomorkodásaim legfőbb okozója ez, az egyszerű, mégis lelket tipró fogalom. A vakságommal már régen megbarátkoztam, de ritkán előjön az elhanyagoltság érzése. Egy-egy apró szituációban, amikor úgy érzem, magam vagyok. Erről senki sem tehet, nincs harmadik hibás fél. Ez egy belső centrifuga, ami ha beindul, mindent felkavar. Például, amikor valami nem sikerül önállóan, vagy egészen egyszerűen kivitelezhetetlen egyedül. Amikor a látás kellene haszonból, hogy ne tétlen, hanem cselekvő legyek. Olyankor érzem azt, hogy elég. Elvakulok, lélekben.

Aztán előfordul, hogy a fizikumommal van a baj. Pár hete kiderült, hogy a felépítésem egy gnóméhoz hasonlít. (nyilván túlzok) Azóta foggal-körömmel küzdök azért, hogy ne romoljon tovább, az amúgy is elszomorító helyzet. Folyton fáj a hátam, nyakam, derekam, köszönhetően annak, hogy 20 év alatt egy fehérköpenyes sem hívta fel a figyelmemet a gerincemre, a tornára stb. Most pedig már nem visszafordítható a folyamat. Nem nagy dolog igaz? Mégis, amikor megtudtam olyan tehetetlen düh fogott el, hogy úgy éreztem, ezt a málhát nem bírom. És amikor szembesülök a gyengeségeimmel, amikor nem tudok felemelni egy bevásárló táskát, vagy nem megy egy tornagyakorlat újra, és újra azt érzem, hogy elég. Elég volt. Elvakulok, testben.

De ez normális. Aki adni akar, annak őszintén kell azt tennie. A bohóc, aki mindig mosolyog, valójában zokog. Én néha sírok, és többnyire nevetek. Nem titkolom az igazságot. Nem hazudom azt a világnak, hogy minden csupa móka, és kacagás. Nem. Az élet kegyetlenül edz, harcolni tanít, és fejlődésre késztet, ami néha annyira fáj, hogy az elviselhetetlen. De. A de ott van.

Az éjszakát követi a nappal, a könnyek felszáradnak, az esős időre szeles napok érkeznek. Fordul a világ, s ezzel alakulunk mi is.

A prizmámat a helyén találtam, újra felkaptam, hogy ontsam a benső melegét.

Mert nem akkor vagyunk hősök, hogyha a lelki/fizikai izmainkat mutogatjuk. A hamisíthatatlan erő egy könnyáztatta mosolyban látszik, vagy egy, a tapasztalat rajzolta ránc mellett táncoló nevető gödröcskében.