Változik a lélek?

Amikor néha visszatekintünk a múltunkba megdöbbenve vesszük észre, hogy mennyit változtunk. Már nem is szeretjük a csülköt, pedig régen csak azt cupákoltuk, vagy éppen már nem hordunk sálat, miközben két éve felvásároltuk a helyi bevásárlóközpontok teljes árukészletét. Alakulunk, formálódunk. Vannak apróságok is, „érzelem-forgácsok”, amiket talán meg sem látunk, mégis a környezetünk egyértelműen detektálja őket. De vajon a külső változásokkal a lélek is új „ruhát” ölt?

A minap kutattam a szekrényemben, némileg céltalanul. Szeretem, amikor a tárgyak a kezembe akadnak, s a tapintás útján végighaladva egész kis történetet érzékelek a receptoraimmal. A dob, amit kongaként kaptam pár esztendővel ezelőtt, vagy egy maci, amit még gyermekként az onkológián a kemoterápia közben szorongattam. Érzelmi viharok söpörnek ilyenkor át rajtam. Egyszerre vagyok a múltban, s a jelenben. Megborzongok. Egy szájharmonika is a tenyerembe csusszant. Díszes csomagolása eszembe juttatta Édesapám örömét, aki boldogan adta nekem a kis hangszert. Mert a zene az életem része volt, mindig. Megtanultam csak úgy furulyázni, aztán a gitározásba szerettem bele, de elsajátítani nem tudtam a technikáját, végül a zongora fekete-fehér filmkockái közé csöppentem. Ez a dallam szeretet örök, de mi történt velem?

Változtam. Gyermekként duci, rossz, fegyelmezetlen, de állítólag jó eszű voltam. A csínyekben kérés nélkül is részt vettem. A makacsságom már akkor is a tulajdonság palettám alkotója volt, ehhez a későbbiekben társult némi kamaszos szemtelenség is. A szüleim helyzetét sosem irigyeltem. Aztán hirtelen kellett felnőjek, s sok szempontból maradtam gyermek. Voltam bátortalan, összetört, önállótlan, magányos, és kiszolgáltatott is. De végül mindig kiléptem a gödrökből.

Ez a kelj fel jancsiságom talán az egyetlen, ami bennem fix maradt. Meg a lelkem.

A lélek nem változik, csak mély múlt mosta, érzelem barázdált formákat nyom önnön textúrájába. Mindennek megmarad a lenyomata. Az események, érzések, a változások lemoshatatlan pecsétet hagynak rajta. Nem véletlenül tudjuk felidézni a komolyabb vízválasztókat, az átalakulások lámpásait. Nem felejtünk, legfeljebb nem merünk emlékezni. Temetni akarunk mindent, ami volt. Persze ez így helyes, hiszen a jövő sztrádáján csak akadály az elmúlt idő kátyúja. De tudatosan kell mélyre ásnunk a régmúltat, hogyha kell, akkor ott legyen, ómenként irányítva minket.

Én örökre látó leszek, még akkor is, hogyha vakon élem az életem. Örökre táncot járnak bennem a színek, az arcok, az emlékek. Mert fizikailag a látóidegem feladta a küzdelmet, de a lelkem nyitott szemmel jár, s ezen semmi sem változtat, még a rám boruló sötétség sem.

Én örökre kövér lány leszek. Mert bár leadtam a feleslegem, a ruháimat is igyekszem lecserélni, de a lelkem ducin gondolkodik, míg világ a világ.

Vakon látó, soványan kövér – ez vagyok én, mert bár testileg az évek alakítottak, akárcsak a folyó a medret, de a lelkem változatlan maradt.