Fotó: Mák Dóri
Korcsolyázás, biciklizés, edzés. Mind-mind olyan dolgok, amelyekhez általában szükséges a látás. Általában. Szükséges. De vannak kivételek, amik vagy inkább, akik erősítik a szabályt. Kakukktojás vagyok jómagam is, ahogy hozzám hasonlóan még sokan lépnek a kaland keresés útjára…
Ha a száraz tényeket nézzük, akkor vakon semminek sincs értelme, amennyiben azt a logikát követjük, hogy mindenhez látás kell. Mert, akkor sem a számítógépezés, sem a sétálás, sem az edények mosogatása nem értelmezhető. Minek? Úgysem látom, hogyha foltos marad az edény, vagy pacás a pulcsim? Kit érdekel a séta, amikor a táj szépsége a sötétségbe vész? Le van fütyülve. Mondhatnám.
Érdekes, így még sohasem sikerült gondolkodnom. Ezért hálát is adok, mert valahogy számomra minden értelmet nyer. Egyrészt, mert javíthatatlan látó vagyok. Képtelen vagyok lélekben becsukni a kukkerolómat. Másrészt pedig minden csak a körülményektől függ.
A héten egy nagy álmom vált valóra: jégre vittek! Pedig sokáig jegeltem ezt a kérdést, mert ugyan ki lenne az az őrült, aki bevállalna engem? Mint vakvagány pengeélen táncolót? Az élet úgy hozta, hogy néhány kedves barátom az ötletem mellé állt. Ők már megszokták, hogy csupa olyan kihívás vonz, ami elvileg hidegen kellene, hogy hagyjon. A korcsolyázás is ide tartozott…
Fotó: Mák Dóri
Az élmény magával ragadó, és leírhatatlan! Amikor felhúzták a lábamra a korcsolyát úgy éreztem, hogy a legkényelmetlenebb cipő is maga volt a pihe-puha álom, ehhez képest, de összekaptam magam, és élére állítottam pálcika lábaimat. Tityegtem-totyogtam, Lili csibeként követett. Féltett. Abszolút nem értette a helyzetet, s jóformán az ép elmém meglétét firtatta tekintetével.
Fotó: Mák Dóri
A jégre csusszanás inkább rászületés volt a terepre, mert apró sikkantásokkal vettem tudomásul, hogy a híresztelések nem csalnak: a jég csúszik. A korlátot úgy fogtam, mint újszülött kisbaba édesanyja kezét. Sohasem akartam elengedni. Bal, jobb, bal, jobb, puff. Az első, majd a többi fenékre pottyanásomat is harsány nevetéssel kísértem. Aztán az égnek emeltem tomporomat, s pucsítva igyekeztem felállni, miközben kezemmel a pálya minőségét vizsgáltam. Hideg. Summáztam.
Fotó: Mák Dóri
Fotó: Mák Dóri
Az első hatvan percet követően már segítség nélkül is haladtam. Nem használnám erre a korcsolyáztam kifejezést, mert gyakorlatilag a bal lábamról kiderült, hogy motorikusan alkalmatlan erre a feladatra. Ugyanis míg a jobb szépen csinálta a v alakú lépéseket, addig a balt sebzett vadként rángattam magam után. Sebaj: vak is, béna is, ez a jó kombináció. És nevettem. Akkor is, most is.
Fotó: Mák Dóri
Hatalmas élménnyel gazdagodtam! Minden alkalom maga a csoda, ha a barátaimmal lehetek. S persze nem láttam a villódzó fényeket, a csillanó téli áldást, a palánkot, s a karcolt jég vonalait, mégis a lelkem minden pórusát átjárta a boldogság, a közös program varázsa, az újat tanulás izgalma, a valóra váló álom eufóriája.
Fotó: Mák Dóri
Ezt érzem, ha biciklizem, vagy amikor állva hajtok spinningen…
Hogy ezek nem vakbiztosak? Lehet! De sohasem az állapot számít, hanem az ember, aki a sors által ráruházott köntöst hordja. A cselekedeteim egy részével tabukat döntök le – mondják nekem sokan, de valójában minden napommal, minden újabb megélt pillanattal, szívdobbanással ezt teszem: a kórom rajzolta elmúlás tabuját döntögetem.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: