Várakozás emlékében

Fotó: Horváth Istvánné

Az elmúlt két hétben a félelem tengerében hol fuldokoltam, hol vitorláztam. Nem tudtam mi a baj, hogy mi lehet a megoldás. Ultrahangon, CT-n röntgen szemek figyeltek, kezembe tűk fúródtak, a vérem górcső alá került. Engem pedig elragadtak az emlékek…

Két egység vér után, a kórházi osztályon:

„Minden más, és mégis minden ugyanaz. Ahogy beléptem megborzongtam. Az emlékek váratlanul öntötték el a pórusaimat. Az emlékek, amelyek alapvetően nem negatívak, ám mégis, rengeteg fájdalmat rejtenek. A vesém elvesztésének fájdalmát, a fehér falak között töltött hónapok rabságát, a kórom gyógyíthatatlan agresszivitását. Most itt ülök, egy külön kórteremben, amiről még csak álmodni sem mertem anno. A gépem klaviatúráját ütöm, és csendben emlékezem. Lenyúlok magam mellé a földre, aztán észbe kapok. Lili most nincs itt velem. Pár házzal arrébb, teljes elégedettségben vár rám. Akkor, négy éve minden napját a kórházban töltötte, hűen őrizve engem.

Hogy félek-e? Igen, és nem. Egyszerre. Félek, mert nem tudom mitől, miért, honnan vérzem. Hogy miért hatalmasodott el rajtam a vérszegénység. És az ultrahang óta egy újabb félsz költözött belém: mi az a valami a jobb vesémben? Csak egy göb, amely az idő sorvadásában megszilárdult? Vagy egy rettegett góc, egy daganat? Nemsokára ki fog derülni, de addig is pörgetem az agyamat. Elhitettem vajon magammal, hogy egészséges vagyok? Meddig csinálhatok még úgy, mintha semmi baj nem lenne? Egyáltalán úgy csinálok? Nem. Persze, hogy nem. Minden nap tisztán látom, tudom, hogy mi a sorsom, hogy mi történik, s hogy mi történhet. Mégis a mozgás perceiben, a sütés óráiban, a séták kilométereiben, a szeretettben töltött végtelen másodpercekben szinte elfelejtem, hogy mi van velem. Mert annyira kerek minden, mert annyira kerek egész.

Most, ahogy hallgatom az új, mégis ismert neszeket újra fájdalmasan érzem, hogy nem kerek, és nem egész. Anyu bár nem mondja, de érzem kimerült. Annyira régóta vívunk közösen a tornádóval, ami rángatja tagjainkat, hogy egy ismételt félelem-orkán lebénít minket. Lili is máshogy figyelt tegnap este. Bohóckodott, de tudtam, érzi a lelkem. Érzi a félelmem.

A szomszéd szobában egy bácsi köhög. Hol erősebben, hol elhalóbban. Félek az elakadó lélegzetét is hallani fogom majd. Ahogy akkor, négy éve Irénke néninél. Nem segíthettem, nem tehettem semmit érte. Csak hallgattam, s végül az utolsó hallhatónál az én szavam is elakadt. Angyal született.

A kórház bénító fogsága hirtelen tepert le, először szinte mozdulni sem mertem. Meghozták az ebédet, hordják körbe a lányok. A lányok. A nővérek, akik annak idején támaszaim, vigaszaim voltak, akik barátaim lettek. Akikről soha, soha nem feledkezem meg. Az általuk ragyogó nap, most is ragyog: melegíti lelkemet, beragyogja a termemet.

Fotó: Vakvagány

Az orvosok, akik emlékeznek rám. Nem csak a kórom nevére. Nem csak egy „cetlire”, hanem rám, Horváth Nikire. Jól esik. Talán épp ezért a fehér köpenyektől nem tartok. S a tudástól sem rettegek, de a bizonytalanság, a kiszolgáltatott tehetetlenség csapdájában vergődni – nincs kegyetlenebb. Csendben vergődöm csupán. A billentyűzet gombjain át, és várok. Várom az eredményeket, várom a hogyan tovább útját, s mosolyogva küzdök tovább! A vér, amit csak pár órája kaptam már élénken kalimpál az ereimben. A fülemet pír csiklandozza. Az éltető vér, amelyet valaki adott szívből, hittel, s amelyet megkaptam, életre kelve. Ahogy ülök, és írok már mennék. Mennék sétálni, edzeni, biciklizni, sütni. Tenni a dolgom. De most csak várok: pírral szegélyezett mosoly ragyogta arccal, könnyjárta szemekkel.

Megérkezett az ebédem. Könnyű vegyes. Ez az ebéd anno sokszor az éhhaláltól mentett meg. Tisztán emlékszem, hogy még a tökfőzeléket is megettem. Akkor szerettem meg. Húsvétkor pedig kaptam ajándék sütit. Csak egy maréknyian maradtunk bent az ünnepre. A kakaós linzert lekvárral töltve…mennyei mannának éreztem. Az is volt. Nem csak a testemnek, hanem a lelkemnek is szólt. Akárcsak az a sok palacsinta, amit Anyu hajnalban azért sütött, hogy behozza, hogy tudjak mit enni. Az intenzívről visszatérve pár falat csipkedett zsemlén kívül az erősített meg. Meg a szeretet. A szeretet, ami mindenek felett áll, s ami könnyíti, elfeledteti a várakozás perceit.”

A megnyugvás szellőire két hetet kellett várnunk, de most a boldogság hullámai öntik el szívünket. Újabb daganat, góc nincsen! A vérszegénység jelen van, de remélhetőleg az is változni fog, s én, amióta vörös erőt kaptam újra úgy érzem: élek. A reményt pedig sohasem vesztem el!