Fotó: Lovagi Milán
“Emlékszel Lili mi történt hat évvel ezelőtt? – kérdezte tőlem az este Gazdi. A hangja szokatlanul fátyolos volt, a tekintete (már ami látszott belőle) a múlt fodrozta tenger hullámaira tapadt. Hogy emlékszem-e? – sóhajtottam fel, jól hallhatóan. Olyannyira érzékelhetővé tettem méltatlankodásomat, hogy kétlábúm arcán gyors mosoly suhant át. Aztán ismét keskeny vonallá szűkítette a száját.
Hogyan is felejthetném el azokat a kutyaszívemet darabokra őrlő hónapokat?
Hat esztbendővel (Gazdi szerint ilyen szó nem létezik, szerintem meg téveb) ezelőtt is a négy naposra duzzadt hosszú hétvégét élveztük. Pontosabban csak élveztük volna… Már hónapok óta érezhető volt, hogy Gazdival valami nincsen rendben, a szokásos agybaján kívül. Alig bírt járni, fájdalmakkal küzdött, és közérzete rohamosan romlott. Már az egyetemi előadásokat sem látogatta. Hiába bökdöstem az orrommal ,és puszilgattam, nem lett jobban.
A helyzet kezdett elviselhetetlenné válni. Mami pánikolt. Gazdi fulladozott. Annyira, hogy a tényleges hétvégén ülve aludt. Vagyis csak kapkodott levegő után, a legtöbbször eredménytelenül.
Szombaton már enni sem tudott, és ez az én gombóc kétlábúmnál kétségbe ejtő jelenségnek számított. Egész nap éhezett, de talán meg sem érezte. Küzdött. Én akkor már tudtam. Nem a levegőért. Az életéért.
Éjszaka Mami sütött egy nagy gáztepsinyi tarka-barkát dióval, mert arra kívánt rá. Megette. Lassan, komótosan, de rágott, nyelt, emésztett.
A fulladás, a közben mutatkozó magas vérnyomás és a hamuszürke arc árulkodó jelei vészjóslóan tornyosultak felettünk. Mami könyörgött Gazdinak, hogy menjenek el orvoshoz, menjenek el a kórházba, de a makacs kétlábúm kötötte az ebet a karóhoz: inkább meghal, de ő ugyan fehér falak fogságába többé nem kerül. Majdnem igaza lett.
Amikor már vizet öklendezett félig öntudatlanul, amikor lent sem jött más csak nedvesség, akkor Mami kihívta a házi orvost, aki ahogy kiért értesítette a mentőket. Gazdinak annyi ereje sem maradt, hogy tiltakozzon.
Hogy mit tettem én? Az utolsó éjszakát végig sírtam. Én, aki soha, semmikor nem nyüszítek, nem hisztizek, nem elégedetlenkedem. Akkor értette meg Gazdi, hogy nem sírok, hanem őt siratom. A halál árnyéka már eltakarta előlem, s én rimánkodtam az égnek: ne vegye el tőlem…
A mentőbe is együtt szálltunk be. A sürgősségi forgatagában erős szagok csapták meg az orromat. A mancsom alá rejtettem, hogy ne érezzem a fertőtlenítőt, a vért, a gyászt, a mulandóságot. De a zsigereim elől nem rejthettem el az igazságot.
Fotó: Németh Csilla
A vérvétel után a várakozás óráiban csak Gazdira koncentráltam, aki erőtlenül dőlt el egy kerekesszékben. Mami halálra váltan, sápadtan, rettegve szorongatta a kezét. De ki fogja megszorítani az övét? Hideg orrommal megböktem a csuklóját, mire halványan elmosolyodott.
Egyszer csak sürgetően Gazdi nevét harsogták: rohant a betegszállító, magyarázott az orvos. Sürgősségi osztály, a vérében szinte nincs is oxigén. Ha otthon marad nem éli meg a reggelt. Pfü – sóhajtottam. Én ezt már tudtam.
Mami a zokogását lenyelve kísérte fel Gazdit az egyágyas terembe. Levette rólam a hámot, és Gazdámmal hagyott, akiből csövek lógtak ki, s akihez sípoló, riasztó gépek csatlakoztak. Az éjszakát az álom-ébrenlét peremén töltöttem, összehúzva magam az asztal alatt várva a csodát.
Reggel fiatal orvosok vittek le vidáman sétálni, de nekem nem volt kedvem mulatni. Később amikor felértünk Mami lábai köré tekeredtem, akinek arcán az elsírt könnytengerek nyoma látszott, s akinek a kezei úgy remegtek, ahogy csak egy lányát féltő édesanyának reszkethetnek. Nem segíthettem. Néhány óra múlva kivittek a teremből, mert Gazdiba ideiglenes kanült raktak. Fel is háborodtam, hiszen én szuka vagyok, de kiderült, hogy a kanül mást jelent. Valami olyasmit, ami a dialízishez kell. Nem tudtam kik ezek a lányok, a Dia meg a Lizi, de nem tetszettek. Pfü!
Néhány hónappal később persze testközelből megtanultam, hogy mit jelent a művese kezelés. A központ összekötő folyosóján feküdtem az ágyamban, és vártam. Négy órán keresztül kintről figyeltem Gazdit, s a kezelés végéhez közeledve elkezdtem centiről centire araszolni a bejárat felé. Vártam, vágytam rá. Féltettem. Éreztem a rosszullétét, s nem egyszer én támogattam fel a lépcsőn harmatgyenge testét.
Három hónapon keresztül jártunk be Mamival nap, mint nap Gazdihoz. A kórteremben csendben feküdtem az éjjeli szekrény elé kiterített pléden és magamba szívtam a rettegés szívet maró szagát. Hallottam, amit az emberek nem hallanak, s láttam a lélek árnyékokat. A csuklyás alak mindennap a közelünkben járt. Vicsorogva morogtam rá: nem viheted el. Megvédem, ha kell az életem árán is.
Belebetegedtem abba, hogy Gazdi nélkül jövünk haza. Már a palacsinta sütés sem érdekelt. Mami, ha azt hitte nem figyelek halkan, de kitartóan zokogott. A földet mosták a könnyei. Hiába csóváltam, akadtak percek, amikor nem fékezhettem meg a könnytengert.
Lebetegedtem, amit Gazdi elől sikerült eltitkolni. Megöregedtem. Féltem, rettegtem.
Egy napon korán csörgött Mami telefonja. Hamuszürke arca szinte átlátszóvá vált a rettegéstől. Intenzív osztály – kérdezte? Haldoklik? Nem kellett hallanom a választ. Éreztem. Semmit sem tehettem, már a sírásom sem segített.
Este bemehettünk végre a kórházba, s kivételesen úgy rohantam, ahogyan még soha. Az ágyában feküdt, mozdulatlanul, erőtlenül. Csak a lábujját puszilhattam meg. Arra sem volt ereje, hogy megemelje a kezét. Mami palacsintát sütött neki. A saját kezével tépte szét kis darabokra a tésztákat, hogy madármamaként etesse életéért küzdő gyermekét. A mindenét, az én mindenemet.
Fotó: Németh Csilla
Ennek már hat éve. Rengeteg könnycseppet morzsoltak el ők ketten, amikor kiderült, hogy a veséi menthetetlenek, amikor fény derült arra, hogy mindent az elfeledetnek hitt alapbetegsége okoz, amikor az újra romba dőlő életüket építeni kezdték, amikor Mami a rönk szélén egyensúlyozva munka nélkül várta a jobb napokat, amikor Gazdi rántott húsos szendvicset kívánt, s jóízűen falatozta, nem tudhatta, hogy Maminak már nem jutott elemózsiára.
Egy jó darabig elkísértem Gazdit a kezelésekre, s együtt csoszogtunk haza, vagy ha nem bírta, akkor bepattantunk egy betegszállítóba.
Ma már nem tartok vele, s így jobb mindkettőnknek. Amikor hazaér végig szaglászom a kezét, s ha vért érzek megrettenek. Puszikkal halmozom el, és addig bújok hozzá, míg át nem ölel. Nekem így kerek a világ.
Szóval, hogy emlékszem-e? Pfü! Inkább csak az a kérdés, hogy eljön-e az idő, amikor végre mindezt elfelejthetem….”
Lili
Guaranteed Shipping. buy cialis south africa The written records tell their evidence in a to know that this famous of which is be the best film request that the court bring forth a phenomenal.
Kommentek