Vagány - Előre a változás útján

Ha valaki, egy öntudatlan pillanatában úgy döntene, hogy szeretne elnevezni rólam valamit, akkor vajon mi lenne az? És minek örülnék én? Leginkább semminek, de a kedvenc süteményemet elkeresztelhetnénk Niki szeletnek, igaz ahhoz sokkal korábban kellett volna meglátnom a napvilágot, mert már Esterházy előbb odaért, helyettem. Igaz, az egészséges verzió még akár várhat is a névadóra…. Tovább »

Fotó: Horváth Istvánné Az elmúlt két hétben a félelem tengerében hol fuldokoltam, hol vitorláztam. Nem tudtam mi a baj, hogy mi lehet a megoldás. Ultrahangon, CT-n röntgen szemek figyeltek, kezembe tűk fúródtak, a vérem górcső alá került. Engem pedig elragadtak az emlékek…   Két egység vér után, a kórházi osztályon: „Minden más, és mégis minden… Tovább »

A padlón kucorogni egy ideig nagyon kényelmes, megnyugtató érzés. Olyan picire össze tudjuk magunkat húzni, hogy szinte nem is látszunk. Beleolvadunk a környezetünkbe, belesápadunk a falfehérségbe, és eltűnünk. Pedig sokan néznek minket, de kevesen látnak. Ilyenkor, begubózott „hernyó” korunkban értjük meg kapcsolataink igazi gyökereit. Érzékeljük, hogy ki az, aki mellettünk áll, aki hisz a pillangó… Tovább »

Soha életemben nem kerültem még ilyen helyzetbe. Lili ugyan a bal oldalamon állt, s én fogtam a hámfogót, de a hófehér medve a cammogáson kívül minden másra képtelen volt. Nem tudott vezetni. Én pedig teljes testemmel-lelkemmel megdermedtem. Mi lesz velem? Nem ez a kérdés jutott eszembe, engem akár az autó is elüthet – nem érdekel,… Tovább »

Csak feküdtem. Tőlem szokatlan nyugalomban néztem a plafont. Legalábbis kívülről így festhettem. Valójában súlyos gondolatok nehezültek szívem mérlegére. A nyelv kibillent. A csalódás az élet része. Sokan, sokszor mondták már ezt, de a bőrömön érezve szinte felemésztett a kín. Túl sokat vártam, reméltem, hittem. Az energia pedig feleslegesen tovaszállt. Kombináltam: kék eget, zöld füvet, napfényt,… Tovább »

Amikor elkezdett vérezni az orrom rengeteg villanásnyi kép szaladt át rajtam. A három éve nem tapasztalt, gyomorszorító félelem rátelepedett a mellkasomra. Éreztem, hogy nagy a baj. A torkomon folyóként ömlött a vörös tenger, s orromon kifele is pecsétként szállt az élet tintája. Papírzsebkendőt ragadtam, és igyekeztem megnyugodni. A szívem a fülemben dobolt, őrült ritmusban. A… Tovább »

Az évek rohannak, minden újabb nap, hónap, esztendő ajándék. A tálcán nyújtott megbecsült pillanatok sorakoznak, és most, emlékezem. Mert három éve fordult az életem. Három éve elvesztettem a veséimet, a reményeimet. Három éve járok dialízisre, s azóta küzdök nyíltan, felemelt fejjel a kórommal. Három éve.   Mozaikok, villanások, töredékek. Fájdalom szilánkok. A mindent megváltoztató időszak… Tovább »

Kapcsolataink behálózzák életünket, helyesen. Barátságok, ismerősök, tisztázatlan viszonyok, néha iszonyok. Ha tetszik, ha nem, ilyenek a hétköznapok. A kötelékek, azonban fontosak. Olyanok, mint a fák gyökerei, megingathatatlanná tesznek. Ha a cérna mégis elszakadna, vajon mi mellett döntenénk?   A változáshoz nem kellenek évtizedek. Nincs szükség nagy horderejű eseményekre. Ahogy a kagylók a homokszemeket dolgozzák gyönggyé,… Tovább »

Ahol ragyog a nap, ott halovány árnyékok jelennek meg mutatva az élet örök kettősségét. A jó-rossz, öröm-bánat kéz a kézben jár. Nincsen egyik a másik nélkül. Ez egy olyan tény, amit el kell fogadnunk. Egy olyan alap, amire építkeznünk kell, és egy olyan bárd, ami néha lecsap ránk. Ha az ember az életében felfedezett, megélt,… Tovább »

A pofonok, főleg, amik a lelki box zsákunkat érik, nos: kegyetlenek. Mindig váratlanul érnek, sosincs lehetőségünk felkészülni rájuk, és általában nem áll módunkban visszaöklözni. Hasogatnak, elmondhatatlanul. Jobban, mint az igazi fizikai kín. Szétfeszítenek, gyengévé, elesetté tesznek. És a földön találjuk magunkat, kettesben: a mardosó, lélek-ölő fájdalom és mi.   A csapások hirtelen érkeznek. Ez a… Tovább »