Vagány - Előre a változás útján

Fotó: Horváth Istvánné Az elmúlt két hétben a félelem tengerében hol fuldokoltam, hol vitorláztam. Nem tudtam mi a baj, hogy mi lehet a megoldás. Ultrahangon, CT-n röntgen szemek figyeltek, kezembe tűk fúródtak, a vérem górcső alá került. Engem pedig elragadtak az emlékek…   Két egység vér után, a kórházi osztályon: „Minden más, és mégis minden… Tovább »

Egy kedves szó. Vajon tényleg ennyi elegendő a világ megváltásához? Szerintem igen. Amikor vasárnap a mentőben ültem forgott velem a világ. Lili, szemem, társam, lelkem a lakásban várt, mert nem tudtam gondoskodni hirtelen az elhelyezéséről. Tekintetében a félelem, az értetlenség, riadtság vad tűzként lobogott, s vérző orral nem tudtam mit mondhatnék. Nem tudtam aznap látom-e… Tovább »

Csak feküdtem. Tőlem szokatlan nyugalomban néztem a plafont. Legalábbis kívülről így festhettem. Valójában súlyos gondolatok nehezültek szívem mérlegére. A nyelv kibillent. A csalódás az élet része. Sokan, sokszor mondták már ezt, de a bőrömön érezve szinte felemésztett a kín. Túl sokat vártam, reméltem, hittem. Az energia pedig feleslegesen tovaszállt. Kombináltam: kék eget, zöld füvet, napfényt,… Tovább »

Amikor elkezdett vérezni az orrom rengeteg villanásnyi kép szaladt át rajtam. A három éve nem tapasztalt, gyomorszorító félelem rátelepedett a mellkasomra. Éreztem, hogy nagy a baj. A torkomon folyóként ömlött a vörös tenger, s orromon kifele is pecsétként szállt az élet tintája. Papírzsebkendőt ragadtam, és igyekeztem megnyugodni. A szívem a fülemben dobolt, őrült ritmusban. A… Tovább »

Az évek rohannak, minden újabb nap, hónap, esztendő ajándék. A tálcán nyújtott megbecsült pillanatok sorakoznak, és most, emlékezem. Mert három éve fordult az életem. Három éve elvesztettem a veséimet, a reményeimet. Három éve járok dialízisre, s azóta küzdök nyíltan, felemelt fejjel a kórommal. Három éve.   Mozaikok, villanások, töredékek. Fájdalom szilánkok. A mindent megváltoztató időszak… Tovább »

Mert te mindig mosolyogsz – mondják ismerősök, ismeretlenek, amikor az utcán összefutunk. Persze azonnal vigyorra görbülnek az ajkaim, mert alapvetően tényleg jellemző rám a somolygás, de azt hiszem az igazságot az őszinteség hordozza. Olykor ki kell mutatnunk a negatívabb érzéseinket, a törékenységünket, hogy nem vagyunk szupermenek, sokkal inkább emberek tele félelmekkel, kétségekkel, fájdalmakkal, és erővel…. Tovább »

Az asztal félhomályba burkolózott, lábai roskatagon álltak, már évtizedek óta, rendületlen görcsbe merevedve. A lámpa fénye pislákolva mutatott utat a sötét szobában. A földön egy ósdi könyv hevert. Nagy alakú, díszes borítású, antik kötet volt, s a „ritka betegségek” címet viselte. A nyitott oldala mellett pár papírzsebkendő hevert, néma könnytócsákat ringatva. A fény egy halovány… Tovább »

Vannak az életben kényes kérdések, zavarba ejtő témák. Olyan dolgok, amik elől az emberek (önvédelemből) elfutnak. Amiket, ha meghallanak inkább odébb állnak. Mert nehéz sebeket feltépni, könnyeket kicsalogatni, de időközönként kell. Kell, mert a lélek csak erősödik tőle. Hogy milyen két német úriember árnyékában élni? Schlect. Erdheim és Chester nagy orvostudományi lépést tettek akkor, amikor… Tovább »

A pofonok, főleg, amik a lelki box zsákunkat érik, nos: kegyetlenek. Mindig váratlanul érnek, sosincs lehetőségünk felkészülni rájuk, és általában nem áll módunkban visszaöklözni. Hasogatnak, elmondhatatlanul. Jobban, mint az igazi fizikai kín. Szétfeszítenek, gyengévé, elesetté tesznek. És a földön találjuk magunkat, kettesben: a mardosó, lélek-ölő fájdalom és mi.   A csapások hirtelen érkeznek. Ez a… Tovább »