Év Embere 2014

A keret szilárd határozottsággal fogja közre, az üveggel fedett lapot. Megfogom a plakettet, és magamhoz szorítom. Valami nedves csapódik a kezemnek. Egy könnycsepp, majd kettő… Pillanatok múltán sós örömtenger mossa a hihetetlen eredményről tanuskodó emléklap üvegét. Horváth Nikoletta, az Év Embere 2014-ben. A szívem a tízszeresére nő, miközben nem engedek a szorításból, s bár percek telnek el így, még mindig nem hiszem. Álmodok – ismételgetem.

Amikor jelöltek az Év Embere díjra, úgy éreztem révbe értem. Sőt! Úgy hittem már ez is sokkal több annál, mint amit valaha elérhetek, vagy amit egyáltalán megérdemlek. Győztesnek éreztem magam, mert olyan mezőnyben kaptam helyet, ahonnan mint egy kakukktojás ki-ki tekintgettem, hitetlenkedve. Boldog voltam. A környezetem is ünnepelt. Szenteste előtt két nappal került a riportom adásba, s egész egyszerűen azt gondoltam: álmodok. Mindenki gratulált, bíztatott, és egyaránt úgy vélekedtünk: bár esélyem nincs nyerni, már önmagában a jelölés óriási diadal.

Duci kislány voltam gyermekként. A testnevelés órák kihívást jelentettek, de amikor versenyre került a sor… Pók/rákjárás, mászás…. Lehetetlen feladatok. Én pedig az esélytelenek nyugalmával, egy nyugalmazott csiga tempójával teljesítettem a babérkoszorús távot. És utolsóként örültem, hogyha tíz perccel is lemaradva, de legalább beértem.

Most szinte ugyanezt éreztem. Örültem, hogy jelölt vagyok. Örültem a lehetőségnek! A barátaim, szeretteim, ismerőseim fanatikusan szavaztak, osztottak, posztoltak, nekem pedig melengették a szívemet.

Így zártam a decembert, és a tavalyi, 2014-es évet. Büszke jelöltként.

A telefonom 2015-ben térített magamhoz. Felvéve a kagylót Szilveszteri jókívánságra számítottam, ehelyett megperdült körülöttem a világ, én emelkedni kezdtem az ég felé, és kb. két órára még azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok. Fogalmam sincs mit csináltam. Azt hiszem nevettem, és sírtam. Egyszerre. És nem egyedül. Anyukámmal. Meg Lilivel, aki kétségbeesetten próbálta felmérni a receptoraival, hogy mi ez a csuklós, nevetős könnyfolyam.

Megnyertem. A szavazást. Én lettem az Év Embere 2014-ben. Az események pedig pörögtek, a felvétel január legelső napján elkészült. Megkaptam az emlékplakettet, nevettem, sírtam, beszélgettem, és nem hittem el. Este a híradóban viszontláttam a riportot, amely úgy volt tökéletes, és igazi, ahogy leadták. A facebookom felrobbant, a telefonok párhuzamosan szóltak, én pedig köszöntem, hálát adtam, írtam, beszéltem. Hitetlenkedtem. Nem hittem. Írni próbáltam, de nem ment.

S bár azóta eltelt egy nap az íráskészségem még mindig nem a régi. Nehezen lelem a mondatokat. A hála, a köszönet, a szeretet szőtte betűket.

Boldog vagyok, elmondhatatlanul. S nyújtom a babérkoszorúmat, felétek, mert Nektek köszönhetem! Mert általatok teljes, miattatok igazi.

 http://rtl.hu/rtlklub/azevembere/percekig-sirt-amikor-megtudta-hogy-nyert

“Annyira szeretnék bármi okosat írni. Annyira. De nem tudok. Nem térek magamhoz. Itt van mellettem az emléklap, a facebookom felrobbant, a telefonok csörögnek, én kapkodom csak a fejem, és hol sírok, hol nevetek. Ritkán ad a sors olyan helyzetet, amiben nem találom a helyes szavakat. Most viszont csak töredékek jutnak eszembe. Keresem magamban az okot, ami ekkora összefogásra késztette az embereket, Titeket. Keresem a magyarázatot, mert meggyőződésem, hogy ekkora szeretetet nem érdemlek. Hiszen nem teszek mást, csak írok. Nektek. Magamról. És próbálok erőt adni, dehát enélkül nem is lenne értelme az életnek! Egymás után veszem fel a telefont, és a kagylón keresztül is átölel a büszkeség, a szeretet. Hálálkodom, köszönöm. A világ végéig tudnám folytatni ezt. Egyszerűen nem találom a mondataimat, a lelkem olyan táncot jár, amilyet talán még sohasem. Bárcsak megmutathatnám Nektek, remélem a riportban látszott az a sok érzelem, ami átfutott rajtam. Az öröm, a hitetlenkedés, a meglepettség, a boldogság, a meghatottság. Érzések, amelyek elöntöttek. Sohasem gondoltam, hogy különleges vagyok, sőt. Sohasem hittem volna, hogy Általatok ide jutok. És nem cserélném el az életemet, a sorsomat, a betegségemet – sohasem, mert édes minden kín ekkora szeretet özön mellett. Köszönöm Nektek, remélem holnapra az íráskészségem is visszatér, de a lelkem, a szívem folyamatosan sugározza: köszönöm, köszönöm. Az agyamban pedig képek pörögnek, Édesapám, a Nagyszüleim, akik talán most büszkék rám, az Édesanyám, akit végre megmutathattam a világnak, az Asszony, aki világra hozott, aki mindig mellettem áll, akinek az életemet, a boldogulásomat köszönhetem, aki erején felül is értem küzd. Lili, akit kilenc hetes kora óta ismerek, aki idén lesz kilenc éves, s akivel egy lelkek vagyunk, két testben. A barátaim, akik elviselnek, akik ismerik a néha türelmetlen, nyűgös, akaratos, makacs Nikit is, és akik ezek ellenére mellettem vannak. A Családom, akik nélkül nem lenne teljes az életem, akik mindig tárt karokkal fogadnak minket. A segítőim, akik olykor név nélkül is támogatnak minket, igyekeznek enyhíteni a nehézségeinken. Minden kavarog bennem. Egy, azonban minden meglepettségem, hitetlenkedésem ellenére sziklaszilárdan biztos: írok tovább, Nektek, és hálálkodom, Értetek… Köszönöm, köszönöm – csak ezt tudom ismételgetni! Köszönöm, köszönöm – s igyekszem a még jobb szavakat megkeresni!”

(2015. január 1.)