Vagány - Előre a változás útján

Amikor néha visszatekintünk a múltunkba megdöbbenve vesszük észre, hogy mennyit változtunk. Már nem is szeretjük a csülköt, pedig régen csak azt cupákoltuk, vagy éppen már nem hordunk sálat, miközben két éve felvásároltuk a helyi bevásárlóközpontok teljes árukészletét. Alakulunk, formálódunk. Vannak apróságok is, „érzelem-forgácsok”, amiket talán meg sem látunk, mégis a környezetünk egyértelműen detektálja őket. De… Tovább »

Az elmúlt napokban sokan jöttek oda hozzám, és szinte magukat ostorozva azt mondták: „nekem nincs is bajom, hozzád képest. Hogy lehettem eddig ilyen önző?”. És látom a marcangoló megbánást a szívekben. „Kicsinység mindez, a tiedhez képest!” Nem! – kiáltom határozottan. Nem kicsinység!   A kereszt, amit az életünk ránk bízott olykor szinte pille könnyűnek tűnik…. Tovább »

A keret szilárd határozottsággal fogja közre, az üveggel fedett lapot. Megfogom a plakettet, és magamhoz szorítom. Valami nedves csapódik a kezemnek. Egy könnycsepp, majd kettő… Pillanatok múltán sós örömtenger mossa a hihetetlen eredményről tanuskodó emléklap üvegét. Horváth Nikoletta, az Év Embere 2014-ben. A szívem a tízszeresére nő, miközben nem engedek a szorításból, s bár percek… Tovább »

December 27. reggelén az utcán megfáradt, kiégett arcok köszöntenek. Úgy érzem, mintha egy nyolc napos lagzi vendégseregével találkoznék, pedig csak a járókelők árasztanak depresszív sugarakat magukból. „Vége a karácsonynak, úgy elrepült” – sóhajtják, és mennek tovább kimerülten.   Sokan úgy tekintenek a karácsonyra, mint egy három napos magas hőfokon elkövetett „égésre”. A hangulat felfokozott, a… Tovább »

  Ha nekem szól a fenti kérdés, akkor egyértelműen azt mondom: kell. Nincs olyan, hogy lehet. Ebben a fogalomkörben nincs. Azt gondoljuk, hogy van választásunk: feladjuk, vagy lépkedünk tovább. Valójában pedig csak egy út áll előttünk, mert elengedni életünk gyeplőjét nem ösvény, hanem egy könnyed zsákutca, ahova pillanatok alatt beparkolunk. Az igazi döntés a folytatásnál… Tovább »

A versenyzés szelleme sohasem érintett meg. No, nem azért, mert nem tisztelem a harc intelligens, fejlesztő formáját. Egyszerűen nem rendelkezem olyan képességekkel, amik a megmérettetés oltárán feláldozhatóak. Persze feladós típus sem vagyok, azt az énemet, már ősrégen elvesztettem. Az én utam picit extrém, ez tény. Háború, önmagammal. Ez egy olyan abszurd viadal, ahol soha sincs… Tovább »

Ahol ragyog a nap, ott halovány árnyékok jelennek meg mutatva az élet örök kettősségét. A jó-rossz, öröm-bánat kéz a kézben jár. Nincsen egyik a másik nélkül. Ez egy olyan tény, amit el kell fogadnunk. Egy olyan alap, amire építkeznünk kell, és egy olyan bárd, ami néha lecsap ránk. Ha az ember az életében felfedezett, megélt,… Tovább »

Az elfogadásnak (legyen az esemény, érzelem, érzet, vagy más) különböző szakaszai vannak. Elsőként jön a merev elzárkózás, amit testvérként ölel magához a passzív, majd aktív lázadás. A beletörődés nehezen, rengeteg idő elteltével csendesen lopózik be a háború sújtotta lélekbe. A fájdalmat elfogadni kegyetlenül embert, időt, energiát próbáló feladat. De szembeszállni vele? – Szinte őrültség.  … Tovább »

Hajnal, félhomály, hideg. Átlagos téli reggel. A hó halkan, pelyhenként lepi be az ablak peremét. Percenként épül a fehér vár, hogy aztán a szél, egy erős fuvallatával elsöpörje a kristály-építményt. A szobában csend honol, a sötétben két ágy körvonala rajzolódik ki. Az egyik, nagyobb fekvőhelyen egy gombóc látszik csupán, a takaró alatt összekuporodva. A másik,… Tovább »

Az asztal félhomályba burkolózott, lábai roskatagon álltak, már évtizedek óta, rendületlen görcsbe merevedve. A lámpa fénye pislákolva mutatott utat a sötét szobában. A földön egy ósdi könyv hevert. Nagy alakú, díszes borítású, antik kötet volt, s a „ritka betegségek” címet viselte. A nyitott oldala mellett pár papírzsebkendő hevert, néma könnytócsákat ringatva. A fény egy halovány… Tovább »